A KERÁMIA
Írta: Grofcsik János
A kémia és vívmányai, I. rész, Kir. Magy. Természettudományi Társulat, Budapest, 1940.
A) Az agyagáruk osztályozása. Az agyagipar (kerámia) a legrégibb iparok egyike. Körébe tartozik azoknak az áruknak gyártása, melyeknek fô nyersanyaga az agyag. Agyagnak nevezzük az olyan földféleséget, melynek jellemzô tulajdonsága, hogy vízzel áztatva képlékeny, vagyis gyúrható, formálható, alakját kiszáradás után is megtartja és kiégetve összetartó, kemény, kôszerû anyaggá lesz, mely vízzel többé fel nem áztatható. Az agyagáruk gyártása tehát az agyag formálhatóságán és a tûzben való megkeményedésén alapszik. A különféle agyagáruk, bár készítésmódjuk lényegileg azonos, mégis a felhasznált nyersanyagok különbözôsége, az égetés hôfoka, díszítésmód stb. tekintetében nagyon különböznek egymástól.
Ha agyagárut alaposan szemügyre veszünk, láthatunk egy likacsos, vagy tömör törési felületû, sárga, vörös vagy fehér színû testet, melynek a tárgy alakját köszönheti. Ezt alaptestnek, vagy cserépnek nevezzük, mely sok esetben egy fényes, színtelen, vagy színes üvegszerû réteggel, mázzal van bevonva. Egyes tárgyaknál a máz felett, vagy máz alatt még festés, díszítés is látható. E szempontok figyelembevételével az agyagáruk gyártási körébe tartozó sokféle gyártmányt a következôképen osztályozhatjuk:
I. Likacsos törésfelületû agyagáruk
1. Az alaptest nem fehér (sárga vagy vörös) és mázatlan. a) Nem tûzálló agyagból: tégla, tetôcserép, terrakotta, alagcsõ, közönséges virágcserép. b) Tûzálló nyersanyagból: samottéglák és egyéb tûzálló agyagáruk.
2. Az alaptest nem fehér (sárga, vagy vörös) és mázzal van bevonva: fazekasáruk, kályhacsempék, ónmázas áruk.
3. Az alaptest fehér és átlátszó, vagy színes mázzal van bevonva: kôedény (fayance) majolika.
II. Tömör, kagylós törésfelületû agyagáruk
I. Az alaptest nem fehér és máz nélküli: klinker, keramit-téglák, padlóburkoló lemezek, saválló téglák.
2. Az alaptest nem fehér és mázzal van ellátva: kôagyagáruk, kôagyag csatornázási csövek és saválló edények a vegyi ipar részére.
3. Az alaptest fehér és mázzal van bevonva: porcellánáruk.
B) Az agyagipar nyersanyagai. A nyersanyagok; amelyekbôl az agyagáruk alapteste készül kétfélék: alakíthatók és nem alakíthatók (plasztikusak és nem plasztikusak). Formálhatók az agyagfajták, nem formálhatók az úgynevezett soványító és olvasztó anyagok, melyeket az agyaghoz kevernek, hogy annak bizonyos tulajdonságait szabályozzák.
Az agyag, mely a természetben nagy mennyiségben és nagy változatosságban fordul elô, földpát tartalmú kôzetek (gránit, szienit, trachit, porfir, stb.) mállási terméke. A kôzetek mállása részben mechanikai, részben kémiai folyamat. Mechanikailag mállasztják a kôzetet a víz és a hôváltozások, a kémiai átalakulásban résztvesznek a víz, a levegô oxigénje és a szénsav. A kôzetek elegyrészét képezô földpát, mely vegyileg alkáli-alumíniumszilikát, átalakul úgynevezett agyagszubsztanciává, melyet magyarul színagyagnak is nevezhetünk. Ezt az átalakulást, melyhez az említett tényezôkön kívül mérhetetlenül hosszú idô szükséges, egyenlettel így fejezhetjük ki:
2 KASi3O8 + 2 H2O + CO2 = Al2O3 2 SiO2 · 2 H2O + 4 SiO2 + K2CO3
földpát agyagszubsztancia
A földpát tartalmú kôzetek többi elegyrészei páldául kvarc, csillám az agyagszubsztanciával keveredve már a keletkezés alkalmával tisztátalanítják az agyagot. A kôzetek elmállása folytán keletkezett agyagok vagy ottmaradtak keletkezéshelyükön, vagy a víz elhordta és más helyen lerakta, s eszerint az agyagokat két csoportba oszthatjuk:
I. Keletkezés helyén elôforduló agyag, melynek neve kaolin és 2. másodlagos fekvôhelyen található agyagok. E geológiai megkülönböztetésen kívül szokták az agyagfajtákat a felhasználás célja szerint is felosztani; s eszerint vannak tégla-, fazekas-, kôedény;- pipa- stb. agyagok és porcellánföld. Gyakorlati szempontból legcélszerûbb a különbözô agyagféleségeket három csoportba osztani.
a) Kaolinok. Fehér, vagy sárgásfehér színû, laza, nehezen formálható, kiégetve fehérszínû agyagfajták, amelyekbôl tiszta agyagszubsztancia iszapolható ki. A kaolinok az agyagiparban fôleg a porcellán- és kôedényáruk gyártásánál nyernek alkalmazást. A Magyarországon elôforduló kaolinok nem a gránitféle kôzetek, hanem a riolit (kvarcdús trachit) mállási termékei és nagyrészük posztvulkánikus hatások folytán jött létre.
b) A tûzálló agyagok, melyek légszáraz állapotban kemény, sima tapintású, majdnem tisztán agyagszubsztanciából álló anyagok; rendszerint szürke, vagy barna színûek, amely szín a szerves anyagoktól származik. A tûzálló agyagok vízzel beáztatva jól formálhatók, kiégetve fehér vagy világossárga színûek, mert kevés vasoxidot tartalmaznak. Olvadáspontjuk 1600 oC-nál magasabb. E csoportba tartozó agyagok fôkép a kôedény és tûzálló agyagáruk gyártásánál nyernek alkalmazást.
c) Nem tûzálló agyagok. Ezekbôl készülnek a tégla, tetôcserép, fazekasáruk. Az ilyen agyagok az agyagszubsztancián kívül homokot, vasoxidot tartalmaznak, vörösre vagy sárgára égnek ki. Sok esetben az említetteken kívül még szénsavas mésszel, vagy dolomittal is vannak szennyezve. Ha a szénsavas mész 20%-nál több, akkor márgás agyagnak nevezzük.
Az agyag legsajátosabb tulajdonsága a képlékenység. A kaolinok általában nem olyan képlékenyek, mint a másodlagos fekvôhelyen található agyagok. Ezt régebben kizárólag annak tulajdonították, hogy a kaolin kristályos, pikkelyes részecskékbôl áll, míg a másodlagos fekvésû agyagok agyagszubsztanciája finom apró gömböcskékbôl áll, mert az agyagrészecskék a víz által való elhordás folyamán lecsiszolódtak, legömbölyödtek. Ezzel magyarázhatók az agyag térfogatváltozásai is. Az agyag térfogata akkor a legkisebb, mikor száraz, mert ilyenkor vannak legsûrûbben egymás mellett az agyagrészecskék, de ha beáztatjuk és a részecskék közé víz hatol, egymástól eltávolodnak és az agyag térfogata annyival nagyobb lesz, amennyi vizet felvett. Kiszáradáskor viszont a térfogata olyan mértékben kisebbedik, ahogy a víz elpárolog belôle: A jól formálható agyagok sikamlós, zsíros tapintásúak, beáztatáskor sok vizet vesznek fel, ennélfogva száradáskor erôsen zsugorodnak. Az ilyeneketkövéra gyagoknak, az idegen ásványi anyagokat tartalmazó, rosszabbul formálható és száradás alatt kisebb mértékben összehúzódó agyagokat sovány agyagoknak nevezzük. Újabb kutatások szerint az agyagszubsztanciának két módosulata van, egy kristályos, az ú. n. kaolinit és egy amorf kolloidális. A sovány kaolinokban fôleg az elôbbi az uralkodó, míg az erôsen képlékeny tûzálló agyagokban sok a kolloid módosulatú agyagszubsztancia (allofanoidok). A képlékenységet nagy mértékben elôsegítik az agyagban levô organikus kolloidok is (humuszsav). Az agyag képlékenysége tehát nem az agyagszubsztancia-tartalomtól függ, hanem attól, hogy ménnyi benne a kolloid módosulatú agyagszubsztancia és az organikus kolloid. Az agyag képlékenysége mesterségesen hozzákevert kolloidokkal fokozható (pl. dextrin, csersav), hidroxil-ionokkal pedig csökkenthetô (pl. szóda, mészvíz).
A természetes agyagokban az agyagszubsztancián kívül elôfordulnak kisebb-nagyobb mennyiségben egyéb anyagok, mint kvarc, földpát, szénsavas mész, csillám és más ásványtörmelékek, vasvegyületek, titán és vanadiumvegyületek, pirit, gipsz, csiga, kagylóhéjak és organikus szennyezôdések. Ez az oka annak, hogy a természetben alig van két egyforma tulajdonságú agyagelôfordulás.
Az agyag 100 Co-on elveszti a benne levô nedvességet, de az agyagszubsztanciában levô vegyileg kötött víz csak 575 és 800 Co közötti hômérsékleten távozik el. 800 Cofölött megindul a vegyfolyamat az anyag és az agyagban levô idegen anyagok között és különbözô összetételû szilikátok keletkeznek, aminek következtében az agyag megfelelô keménységet nyer. A hôfok emelésével az agyag térfogata fokozatosan kisebbedik, a részecskék közti lyukacsok mindig kisebbek lesznek, végre az agyag megolvad. Ez az olvadási hôfok a különbözô agyagfajtáknál 1150 és 1800 Co között van aszerint, hogy az agyagszubsztancián kívül mennyi földpát, finom eloszlású kvarc, szénsavas mész vagy egyéb olvasztó hatású idegen ásványi anyag van benne. Az agyagban levô idegen ásványi anyagok tehát egyrészt soványítják az agyagot, csökkentik a képlékenységét, másrészt leszállítják az agyag olvadási pontját. A tiszta színagyag (agyagszubsztancia) 1770 Co hômérsékleten olvad. Az agyag, a tiszta fehér kaolin kivételével, égetéskor színét megváltoztatja. A nyers agyagnak barna, szürke vagy fekete színe leginkább a szerves anyagtól ered, amely a tûzben elég és csak azután látható az agyag valódi színe. Vasmentes agyagok fehér, a kevés vasvegyületet tartalmazók sárgás-fehér, erôsen vasoxidos agyagok a tûzben vörös, illetve vörösbarna színûek lesznek. Színük annál sötétebb, minél magasabb hôfokra égetjük ôket, ha pedig redukáló (füstös) tûzben égetjük, szürke, barna vagy fekete színûek lesznek, mert a ferrivegyületek ferrovegyületekké redukálódnak. Kivételek a mésztartalmú agyagok, melyek gyengén égetve vörös színûek, magasabb hôfokon világossárga színûek lesznek, mert a mész a vasoxydos agyaggal sárga színû kalciumvasszilikátot képez. Például a meszes agyagból készített tégla vörös színe a gyenge égetésre vall, az ilyen tégla akkor van jól kiégetve, ha sárga színû.
Az agyag sósavban, salétromsavban oldhatatlan, illetve e savak csak az agyagban levô oldható anyagokat, kalcium-magnéziumkarbonátot, vasvegyületeket stb. oldják ki, míg a tiszta agyagszubsztancia csak forró tömény kénsavban oldódik. Ezen alapszik az ú. n. racionális agyagelemzés.
A kövér agyag formáláskor a kézhez és szerszámokhoz tapad, szárításkor és égetéskor görbül, vetemedik és gyakran el is reped, mert minél kövérebb az agyag, annál nagyobb mértékben húzódik össze a szárítás és égetés alkalmával. Az ilyen agyagokat soványítani kell nem képlékeny ásványi anyagok hozzákeverésével. A soványító anyagok célja lehet azonkívül az is, hogy az agyag tûzállóságát növeljék, vagy csökkentsék. Utóbbi esetben a soványító anyag elôsegíti az anyagnak alacsonyabb hôfokon való megkeményedését és tömörödését. Soványító anyagok:
Kvarc. Ezt a legfontosabb soványító anyagot kvarchomok, kvarcit, homokkô, tûzkô alakjában alkalmazzák. A darabos kvarcot felhasználás elôtt ôrölni kell. Az ôrlést megkönnyíti a kvarcnak elôzetes felhevítése. A megfelelô kvarc megválasztása a felhasználás céljától függ, téglaféléknél közönséges kvarchomokot, finom agyagáruknál vasmentes kvarchomokot használnak. A durva szemcséjû kvarc növeli az agyag tûzállóságát, a finom szemcséjû magas hôfokon mint olvasztó anyag hat. Az égetésnél a kristályos kvarc térfogata növekszik, ami a kristályalak változásával magyarázható. A kvarckristályok ugyanis átalakulnak tridymit és cristobalitkristályokká. Ez a térfogatnövekedés 16%-ot is kitehet.
Földpát és földpáttartalmú kôzetek. Az agyagiparban leginkább használatos földpát az orthoklas, melynek kémiai képlete K2O, AI2O3, 6 SiO2. Legtisztábbak a skandináv földpátok. Temes megyében Teregován is bányásznak jó minôségû földpátot. A földpátot, mely 1300 Co körül olvad, a finom agyagáruk kôedény, porcellán gyártásánál használják. Az aránylag alacsony hôfokon olvadó földpát ezeket az agyagárukat keménnyé és tömörré teszi. A tiszta földpát elég drága, azért helyette célszerûen alkalmaznak olyan részben elkaolinosodott földpáttartalmú kôzeteket, melyekben a földpáton kívül kvarc és agyagszubsztancia is van. Ezek a finom agyagárukhoz szükséges összes alkotórészeket tartalmazzák, csak megfelelôen ki kell egészíteni agyagszubsztancia-tartalmukat kaolinnal vagy plasztikus agyaggal. Ilyen kôzetek a pegmatit és a felsit, mindkettô földpát és kvarc keveréke, kevés agyagszubsztancia-tartalommal, továbbá az angliai Cornish-stone, mely egy mállás alatt levô granit. Magyarországon is vannak erre a célra alkalmas mállott riolittufák,pl. a Tokajvidéken bányászott liparit.
Szénsavas mész. Kalciumkarbonát (CaCO3), mészpát, vagy iszapolt kréta alakban használatos soványító és olvasztó anyagként a kôedénygyártásnál. Tömörre égetett agyagáruknál (pl. porcellán) a szénsavas mész nem megfelelô, mert alacsony hôfokon hirtelen olvaszt a belôle képzôdött CaO-nak az agyaggal való vegyülése folytán. A szénsavas mészhez hasonló hatású a dolomit (CaMg(CO3)2) is.
Samott. Ha úgy akarjuk soványítani az agyagot, hogy annak kémiai összetétele ne változzon meg, akkor samottot használunk. Ez az eset leginkább a tûzálló agyagáruk gyártásánál fordul elô. A legtöbb soványító anyag többékevésbbé csökkenti az agyag tûzállóságát, azért a tûzálló agyagokat, melyek mindig kövérek, kiégetett és aprított tûzálló agyaggal ú. n. samottal soványítjuk.
C) Az agyagáruk gyártása. A sokféle agyagárunál azok gyártási módja különösen részleteiben különbözô, de általánosan az agyagáruk gyártásánál a következô munkaszakaszok vannak: 1. A nyersanyagkeverék elkészítése; 2. az alakítás; 3. a szárítás;4,. az égetés; 5. a mázzal való bevonás; díszítés.
A nyersanyagkeverék készítése. Vannak olyan agyagok, különösen a téglaagyagok között, melyek egyszerûen vízzel beáztatva és átgyúrva feldolgozhatók; de a legtöbb esetben az agyagárut nem egyféle agyagból, hanem megfelelôen elôkészített keverékbôl, ú. n. masszából készítik. A massza két vagy több agyag (soványabb és kövérebb agyag) vagy agyagok és soványítóanyagok keverékébôl áll.
Az agyagmasszát félszáraz, vagy nedves eljárással készítik. A félszáraz eljárásnál többféle agyagot, vagy agyagot és soványító anyagot kellô arányban rétegenkint váltakozva áztatógödrökbe raknak, vízzel minden réteget benedvesítenek, az egészet elôször lapátokkal összekeverik, majd agyaggyúró (agyagvágó) gépekbe helyezik, ahol a nyersanyagok egyenletesen elkeverednek. Az agyaggyúrógép egymással szemben mozgó hengerpárból és egy tengelyre elhelyezett vágókésekbôl és lapátokból áll, melyek az agyagkeveréket összenyomják, forgatják, vágják és elôretolják a szájnyílás felé, ahol a gépbôl az adagolónyíláson beadott újabb és újabb keverék nyomása folytán kisajtolódik. Összekeverés és beáztatás elôtt a nyersanyagokat aprítani kell. Az aprításra leginkább a görgôjáratot használják. Ennek legfôbb alkotórésze a nehéz öntöttvas, vagy gránit hengerpár, amely úgy ôröl, hogy a hengerek alatt levô kör alakú tálcán elhelyezett anyagot a körbeforgó hengerek összényomják. Némely keményebb agyag ôrlését megkönnyíti, ha a bányából kitermelt agyag egy télen át a levegôn 60-80 cm magas rakásokban áll. Az agyagban télen megfagyott nedvesség az agyagrögöket megrepeszti. Kényesebb áruk, pl. tûzálló anyagok gyártásánál a megôrölt nyersanyagokat összekeverés elôtt szitálják, forgó vagy rázó gépszitákon.
Az agyagmasszának nedves eljárással való elkészítése általában a finomabb áruknál (kôedény, porcellán) szokásos, de néha tetôcserép és fazekasáru gyártásánál is. Ez utóbbiaknál akkor, ha az agyagban kavics, mészkô, csigahéjak vagy növényi maradványok vannak, amelyektôl meg kell tisztítani. Ilyenkor az agyagot vízzel péppé áztatják, a pépet (iszapot) olyan szitán bocsájtják át, mely a káros anyagokat visszatartja. A szitán átszûrt iszapot oldalán téglákkal kirakott gödrökben beszikkasztják. Ha kis mennyiségû massza készül (pl. kisiparosnál), a beszikkasztásra gipszedények is használhatók.
A porcellán- és kôedényáruk masszáját mindíg iszap alakjában állítják elô. Az ilyen masszák rendszerint kövér és sovány agyagból (kaolinból) és soványító anyagokból készülnek. A kövér agyagot mechanikai keverôszerkezettel ellátott kádakban (iszapkeverô, quirl) vízzel iszappá alakítják, míg a sovány agyagokból és soványító anyagokból nedves dobmalmokban való ôrléssel készítenek iszapot.
A nedves dobmalom (ôrlôdob) vízszíntes tengely körül gépi erôvel forgatható, lezárható adagolóajtóval ellátott zárt vashenger, mely kifaragott kvarckôbôl, esetleg porcellántéglákból készült béléssel van ellátva s a megfelelô mennyiségû vízzel együtt beadagolt nyersanyagot finom iszappá ôrli. Az õrlést a dobban levô, az ôrlendô anyaggal egyenlô súlyú gömbölyded, ökölnagyságú kvarckövek végzik, melyek a dob forgása folytán zúzzák, koptatják az anyagot: A dobból lebocsátott iszapot az iszapkeverôbe bocsátják, s az így nyert összekevert iszapot finom szitán átbocsátva szûrôprésen víztelenítik. Ebben a szivattyúval benyomott iszap (5-10 atm.) vászonszûrôk közé kerül, amelyeken a víz átmegy a masszaszemcsék, visszamaradnak. A szûrôsajtóból kikerült, kb. 30%nedvességet tartalmazó gyúrható masszát agyaggyúrógépen homogenizálják, hogy alakítható legyen. Célszerû az agyagmasszát feldolgozás elôtt hosszabb ideig (hetekig, esetleg hónapokig) nedves helyen hevertetni, mert ezáltal képlékenysége növekszik s a belôle készült tárgyak kevésbbé repedeznek és görbülnek. A masszának javulása a hevertetés alatt képzôdô szerves kolloidok hatásával magyarázható.
123. kép. Agyagáruk alakítására való korong.
A felsô korong, melyre az alakítandó tárgy kerül, B hajtókorong, C ülôpad
Az agyagáruk alakítása. A különbözô agyagáruk alakítására többféle eljárás van. Az alakítás módja függ az agyagáru természetétôl és az üzem nagyságától, illetôleg technikai berendezésétôl. Az agyagáruk alakításának legôsibb módja a szabadkézzel való alakitás, mely célra kerek tárgyaknál a korongot használják (123. kép). Két keményfából készített koronglap egy forgathatólag felállított vastengelyre van erôsítve. Az alsó nagyobb és súlyosabb, a felsô kisebb, amelyre ráhelyezi a munkás az agyagmasszát, az alsót pedig a korong elôtt levô padról ülô helyzetben lábbal idônkint megrugja, miáltal a tengely és vele a felsô korong is forgásba jön és kézzel alakítja a felsô korongon a tárgyat. Ez a munka nagy gyakorlatot és ügyességet igényel, nehéz rajta egyforma tárgyakat alakítani. Gyári termelésnél a korongot gépi erôvel tartják forgásban, s hogy a tárgyak egyformák legyenek, a formázás nem szabadkézzel, hanem gipszformák segélyével történik. A gipszforma a tárgy negatív formája, vagyis a forma belseje a készítendô tárgy külsô körvonalainak felel meg. A gipszforma a gyûrûvé kiképzett korongfejbe van helyezve. A formába a munkás behelyezi a tárgy nagyságának megfelelô mennyiségû masszát, s a tárgy vastagságát egy sablonnal képezi ki, mely a korongasztalon levô bakra van erôsítve. A sablon a bak lehajtásával belehelyezôdik a gipszformába, s a korong forgása következtében a mozdulatlanul álló sablon és a gipszforma fala közötti hézag az edény vastagságának megfelelô agyagmasszával telik meg. A gipszforma a masszából vizet szív magába, azért a tárgy zsugorodik és elválik a gipszformától (124. kép).
124. kép. Agyagformázó gép. A gipszforma, B sablontartó bak,
G öntöttvas fej a gipszforma tartására, S sablon
Nedves agyagmasszából vágott lemezekbôl gipsz-, vagy faformák segítségével készítenek nem kerek alakú tárgyakat, kályhacsempéket, szobrokat stb. Egyes agyagtárgyakat öntés útján alakítanak, de ehhez nem plasztikus masszát, hanem masszaiszapot használnak. Az iszapban kb. 1/4% szóda, vagy vízüveg is van feloldva, mely anyagok áz iszapot kevés vízzel hígfolyóssá teszik. Az öntômassza víztartalma kb. 40%. Az öntômasszával teleöntik a gipszformát, mely felszívja a vizet és a megsûrûsödött agyagmassza mint egyforma vastag réteg lerakódik a forma felületén, a felesleges iszapot pedig kiöntik. Az öntött tárgy falvastagsága
attól függ, hogy mennyi ideig hagyják az iszapot a formában. Az alakítási eljárások közé tartozik a préselés is. A téglát, tetôcserepet, agyagcsöveket képlékeny nedves masszából az agyagvágógéphez hasonló csigaprésekkel készítik, száraz, csak nyirkosságig nedvesített masszaparbói való sajtolással készítenek keramittéglákat, falburkolôlemezeket, padlólapokat. Ehhez vasformák szükségesek, melybe nagy, többszáz atmoszféra nyomással préselik be a massza-port. A szárazon préselt tárgyak nincsenek kitéve a száradással járó összehúzódásnak és görbülésnek, azonkívül tökéletesen egyformák.
Az agyagáruk szárítása és égetése. Kialakított tárgyakat égetés elôtt tökéletesen ki kell szárítani, nehogy a kemencében hirtelen fejlôdô vízgôz szétvesse ôket. A száradásnak nem szabad hirtelen történni, mert a gyorsabban kiszáradó felületen a tárgy hamarabb húzódik össze, aminek következménye a tárgy görbülése, esetleg repedése. A tárgyakat levegôn, a mûhelyben vagy zárt töltött szárítókamrákban szárítják. Újabban alkalmaznak egy gyors szárítási módot is, melynek lényege az, hogy az árut zárt kamrában aránylag gyorsan felmelegítik 70-80 Co-ra, de közben a szárítókamra relatív nedvességét nagyon magasan tartják, hogy a felszín gyors kiszáradása ne következhessen be. Így a szárítás gyorsabb, mint a szobahômérsékleten történô szárításnál.
Az égetés az agyagáruk gyártásának egyik legkényesebb munkaszakasza. Az égetés alatt alakul át a kiformált tárgy használható készáruvá. Az agyagáruk égetésére égetôkemencéket használnak. Ezek úgy nagyságuk, mint alakjuk és mûködési elvük szerint nagyon sokfélék. Minden kemencének három fôrésze van : 1 a tûzhely, 2. az égetôtér, 3. a kémény.
A tûzhely, vagy tûzszekrény az a tér, melyben a tüzelôanyag elgázosítása és elégetése történik. Ebben van elhelyezve a rostély és alatta a hamutér. A rostély elhelyezése szerint megkülönböztetnek síkrostélyú, ferderostélyú és lépcsôsrostélyú tûzszekrényt. Vannak kemencék, amelyeket generátorgázzal fûtenek, ezeknél a tûzszekrény hiányzik. A tûzszekrénybôl jut a láng és füstgáz a tulajdonképeniégetôtérbe, ez a kemence fôrésze, ebbe rakják be a kiégetendô árut. A láng és füstgázok az égetôtérbôl a kéménybe jutnak, melynek szerepe az, hogy ezeket a szabadba vezesse és a tüzelôanyagot az elégéshez szükséges friss levegôvel ellássa. Az égetôkemencék lehetnek szaggatott és folytonos üzemûek. Az elôbbieket égetés után le kell hûteni és az áru kiszedése, új áru berakása és a berakóajtó befalazása után hozhatók ismét üzembe, míg az utóbbiaknál az áru berakása, kiszedése és égetése egyidôben történik. A folytonos üzemûek a szaggatott üzemûekkel szemben jelentôs (25-50%) tüzelôanyag-megtakarítással mûködnek.
125. kép. Casseli kemence vázlata
Szakaszos üzemû kemencék: a fazekasáru, tetôcserép, virágcserép és kályhacsempék égetésére szolgáló fekvôelrendezésû négyszögletes keresztmetszetûCasseli kemence. Ennél a láng a berakott áru közt végighúzódva egyenesen megy ki a kéménybe. Ehhez hasonló mûködésû, de a tüzelôanyagot jobban kihasználja a szintén fazekas és kályhacsempe áruk égetésére szolgáló returkemence. Ez tulajdonképen két egymás fölé épített fekvô kemence. Kôedényáruk égetésére a körkeresztmetszetû visszacsapó lángú kemencét használják, melynél a láng a zárt boltozatnál visszafordul, mégegyszer átmegy a berakott áruk között és a fenéken át az oldalfalban levô nyílásokon jut a kéménybe.
126. kép. Kôedényégetô kemence hat tüzelôrostéllyal, visszacsapó lánggal. (Returkemence.)
Porcellánáruk égetésénél az ilyen kemencéket emeletes elrendezésben építik, s az alsó kemencébôl eltávozó láng a felsô kemencén keresztülhalad.
Folytatás
Elõadó
A kémia és vívmányai http://www.kfki.hu/chemonet/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/
Forrás: www.kfki.hu
A fekete kerámia múltja:
A múzeumok régészeti gyüjteményeiben õrzött több százezer cserépedény legnagyobb részének alapszíne sötétszürke, vagy fekete. A fekete szín egy egy sajátos égetési technológia során szükségszerûen jött létre. A történelem hajnalán az edények kiégetése szabad tûznél történt. A feketekerámia sok ezer éves folyamatos meglétét igen sok adat támasztja alá. A csiszolt kõkorszaktól kezdve kísérte az embert több kontinens különbözõ területein, különbözõ kultúrák, illetve népek sajátja volt, melyek közvetítették tovább és tovább. Az õskori feketekerámiák között kiemelkedik a bronzkori, majd vaskori, ahol már megjelenik a felület - valószínûleg sima kaviccsal vagy csonttal való - gondos kifényesítése.
A kelták feketekerámiájának igen szép kivitelü felületén például a csiszolás ornamentikai feladatot is kapott. A késõ római kori edények között még gyakoribbak a csiszoltak és feketére égetettek. A legkiemelkedõbbek a IV-V. századi ún. hun kori kerámiák. Szép darabokat ástak ki Sopronban és a szomszédos osztrák területeken, Pannonia északi határán, a Duna mentén, de hazánk más területein is.
A magyarság a honfoglalás korában - mint az állattenyésztõ népek általában - nem volt "keramikus nép". Egyes újabb feltételezések szerint azonban magyar fazekasok készítették honfoglaló eleink cserépüstjeit. Az Árpád-korból igen egyszerû cserepek maradtak reánk, azokat valószínüleg agyaghurkákból építették fel, majd lassú járású kézikorongon alakították tovább. Tálkészítõket már az 1211-es tihanyi összeírás is említ, nem tudni viszont, hogy mibõl készültek ezek a tálak.
A XIV-XV. századtól kezdve a magyar fazekasság a technológia és a díszítés vonatkozásában egyaránt jelentõs fejlõdésnek indult.
A magyar feketekerámia kezdeteit még nem ismerjük kellõképpen. Meghonosodásának idejét a kutatók a középkor végére teszik, eredetét pedig külsõ hatásokban keresik.
A feketekerámiát a magyar nyelvterületen szinte mindenütt készítették. Ismeretes volt az Alföld nagy fazekasközpontjaiban, a Dunántúl minden vidékén szinte több helységben, mint az ország keleti felén. Hiányzik azonban a Duna-Tisza közén - más kerámiai eljárásokkal együtt. Készítették a történeti Felvidék több mûhelyében, valamint Erdélyben, néhány székely központban. A feketeedényeket készítõ fazekasok, pontosabban korsósok mindenütt magyarok, csupán Mohácson és valószínûleg Bátaszéken voltak köztük szerbek is.
A feketeedényeket készítõ fazekasokat szinte országszerte korsósoknak hívják.
Felsorolásunk a pillanatnyi ismeretekre támaszkodik, s a további kutatások bizonyára bõvítik idevonatkozó ismereteinket.
forrás:www.terrasoft.hu/kultura/FEKETE.HTM
